Maxence van der Meersch - Boldoggá teszlek

A kocsi keresztülhaladt a falun s keskeny, emelkedő, kövezett úton gördült tovább. Maga mögött hagyta a csöndesen folydogáló Lyst. Lassan közeledett egymással összefüggő dombok vonalához, amelyből itt-ott nyárfasorok és szélmalmok emelkedtek ki a szürke novemberi ég felé. Az autó - erős, nyolchengeres, sárgásbarna színű cabriolet - széles gumikerekeivel szétfreccsentette a pocsolyák sáros levét. Domitien Van Bergen a kormánykeréknél tőle telhetően kerülgette a vízleeresztő csatornákat és kátyúkat a keskeny kocsiúton, amelyet ebben az évszakban tönkretettek az utolsó fehérrépa-fuvarok. Csípős, fanyar szél folyta körül a kocsit s fütyörészett az útmenti kopasz fák között. Elértek egy házikó elé, amelyet árok választott el az úttól. Hátamögött nagy szélmalom forgott. - Itt a ház, Domitien, - mondta Wilfrida Van Bergen. Van Bergen megállította a kocsit és leszállt. A dombon álló, csupa deszkából és palalemezből épült vén szélmalom az örökös sápitozás mozdulatával emelte föl s engedte le esetlen, ösztövér, hosszú karjait. Feje fölött felhőkkel terhes, igazi mindszentnapi ég. Lábánál a ház.